Tegnap kellett visszamenni a fogászatra, hogy kifúrt fogacskát be tudja tömni a doktornő. (szellőztetve volt).
Ahogy megérkeztünk a váróba, Fefe felismerte hol is vagyunk, kezdődött a balhé (sírás, feszítés).
Nyílt az ajtó, Fefét átvette Mama, hogy picit kinyújtsa magát, na ekkor gyermek iszonyat sírásba kezdett, de hamar rájött hogy nem Ő van soron, így olyan hamar múlt el a sírás ahogy jött 🙂 Én ennek örülök, mert ezek szerintem nagyon jó jelek.
Majd a következő ajtónyitásra már mi mehettünk, na itt Fefe belekezdett a “én ezt nagyon nem akarom” helyzetbe, de sajnos a muszáj az muszáj.
Belekezdtünk, de egyedül nem bírtam vele (már nem fájt a foga és tudta hol vagyunk), így a mama szemből fogta a kezeit, én a fejecskéjét és tartottam az ölemben vissza a 92cm veszett feszítős gyermeket, a doktornő meg halál nyugalommal dalolászott mert emlékezett hogy Fefe azt szereti.
Volt ordítás, sírás, könnycsepp hullatás, feszítés, de azért elég jó ütemes tempóval sikerült a fogtömés.
A végén Fefe megjutalmazta a doktornőt egy ujjharapással 🙂
Június közepén kell visszamenni ecsetelésre.
Megnézte a többi fogait is a doktornő, de szerencsére nincs több rossz foga.
Majd el is felejtettem, hogy találkoztunk azzal a kedves dokival aki először NEM kezelte Fefét mert Őt csak altatásban lehet amire várólista van, vagy valami fém akármi a szájába. Köszönt, … mi is …… nincs több mondandóm, majd olvassa a jegyzőkönyvet.